8. fejezet

8. fejezet

Storm

Kikísértem Harryt, leültem a lépcsőre és vártam, hogy eltűnjön az utca végén. Hirtelen felindulásból utána mentem, szaladtam, ahogy csak bírtam nehogy eltűnjön. Amikor már elég közel voltam hozzá, utána kiáltottam.

- Harry! Vá-várj meg! – zihálva álltam meg, kezem térdemre helyezve. Harry kíváncsian indult el felém.

- Na mivan? Máris hiányzom? – vigyorgott, miközben próbáltam helyes ritmusába tenni lélegzésem.

Lehunytam a szemem, majd hanyagul kifújtam a levegőt. Kiegyenesedtem, de mikor tekintetünk összeforrt meghökkentem és csak bambán néztem az előttem lévő elbűvölő szempárt.

A kék árnyalaton megcsillanó napfény csak fokozta a gyönyört, és a fejemben lévő zavarodottságot. Szám nem formálta a szavakat, helyette fogaim eszeveszettül őrölték egymást.

Harry csak mosolyogva állt előttem, zsebre tett kézzel figyelte tanácstalan arckifejezésem. Megbabrálta a száját és elnevette magát.

-Oké, akkor, most viszonzom az előbbi nagylelkűséged, amiért nálad maradhattam, és nem kérdezősködöm mi volt ilyen fontos.-megragadta a kezem és maga után húzott. Igazából fogalmam sincs miért futottam utána, meggondolatlanul viselkedtem, és most nem tudom mit mondhatnék neki mentségemül. Megtorpantam pár méter után, Harry kérdően nézett rám, de nem engedte el kezem.

- Harry én nem is tudom mit gondoltam, utánad rohanok, mintha ez olyan természetes lenne, aztán meg kínos helyzetbe keverlek. Menny csak. – nevetve integettem neki, hátat fordítottam majd gyors léptekkel elindultam a ház felé, de csalódott arckifejezését még elcsíptem, amikor hátrafordultam megbizonyosodni róla, hogy elindult. Nyilván nem ezt a reakciót várta, miután értelmetlenül utána jöttem, de ez a lépésem után én is összezavarodtam. Magam sem értem. Félúton hallottam tőle egy elhalkuló sziát, mire egy viszlát Styles volt a reakcióm. Mosolyogva távoztam leplezve nyugtalanságom, egy nap két kellemetlen szituáció, egy olyan emberrel, aki a nagy nőcsábász hírében kétlem, hogy kicsit is érdekelném és most nem tartana nevetségesnek…

Unottan dőltem le az ágyra, keresztbe tett lábakkal, laptoppal az ölemben. Twitteren nézelődtem, majd megakadt a szemem egy tweeten.

I wanna be with you

I wanna feel your love

I wanna lay beside you

I cannot hide this

Even though I try

 Veled akarok lenni

Érezni akarom a szereteted

Melletted akarok feküdni

Ezt nem tudom elrejteni,

Akárhogyan próbálom

Nem tudtam mire vélni, ezeket a szavakat. Nem tudhatom, hogy valóban így érez, vagy csak kedve támadt ehhez a dalhoz, vagy, hogy egyáltalán kihez szólnak. Hirtelen bevillant a kép, ahogy rettentő ideges arckifejezésével előttem áll, s rögtön elhesegettem magam elől a lehetetlen gondolatokat. Talán akkor, túlságosan messzire mentem, de Liam ijesztő átalakulása mindenkit felkavart. Zaklatottan töröltem le az éppen kicsorduló, keserűséggel teli könnyeket. Az ablakon kopogó vízcseppek hangjára lettem figyelmes, nem törődtem vele, ám a tizedik villám után kicsit berezeltem. A képernyőre tapadva görgettem lefelé, s hirtelen minden elsötétült.

Csak a laptopom fénye világította be az általában barátságos szobát, ám most ridegnek és komornak tűnt. Olyan nagyokat nyeltem, hogy még a szám is kiszáradt, elindultam a telefonnal a kezemben zseblámpát keresni. A folyosó most felettébb ijesztő volt, a lépcső a lábaim alatt csak úgy recsegett. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha valami horror filmben lennék. A fiókban kutakodva, ugrottam egyet amikor a villám valahol a környéken csapott le. Épp megpillantottam a lámpát, amikor egy jéghideg érintést éreztem a derekamon. A vér megfagyott az ereimben, szívem a torkomban dobogott, magamban azért imádkoztam, hogy Audrina legyen az. Lassan oldalra fordítottam a fejem, de a hátamnál nem volt senki. Szemöldököm felhúzva csodálkoztam, majd egy hátborzongató gondolat futott át agyamon. Megráztam a fejem, kikaptam a lámpát, körbe néztem a konyhában majd felszaladtam a szobámba. A takaró alá bújva könyörögtem, hogy Audrina érjen haza. Váratlan felindulásból lekaptam az éjjeliszekrényről a telefonomat, és vadul keresgéltem a nevek között. Audrináékat nem szerettem volna zavarni, az én pánik rohamom miatt, így hát hívtam Nicole-t, az egyik ovis barátnőmet. Az ujjaimat tördelve vártam, hogy kicsöngjön, de ki volt kapcsolva. A következő akit hívtam Eleanor volt, de ő nem vette fel. Louis új számát még nem mentettem el, Harry  bulizni ment, és a hangos zene miatt reménytelen lenne. Senki nem volt elérhető, nyilván a hatalmas vihar miatt. Reménytelen. A telefonszámok között elértem az l betűhöz. Liam neve ott virított a képernyőn, de nem volt bátorságom megérinteni a hívás gombot. Azonban egy hangos dörgésnél, kétségbeesve nyomtam meg a hívás szót. Kicsengett, vártam pár másodpercet, majd a búgás abba maradt, ám a vonal másik felén lévő személy nem szólalt meg, csupán a halk szuszogásból hallottam, hogy jelen van.

-élek. – pár perc hallgatás után megszólaltam, elcsukló hangomból tisztán hallatszott a félelem. – Valaki van itt. – ekkor már a sírás kerülgetett, azonban Ő nem válaszolt, egyszerűen csak kinyomta. Bebújtam a takaró alá, összekuporodtam és vártam. Kis idővel később zajokat hallottam, járkálást a házban. Felültem, beledugtam a lábam a mamuszomba majd csöndesen oda topogtam az ajtómhoz. Megálltam előtte, de nem mertem kinyitni. Meg fogtam a kilincset, az azonban lassan nyomódni kezdett lefelé, hátrébb ugrottam, gyorsan megfogtam az esernyőmet, nem mintha ezzel agyon tudnám verni az illetőt, de jobb mint a semmi. A kezeim iszonyúan remegtek, és izzadtak. Nyeltem egy nagyot, majd belépett a szobámba egy sötétkék sapkás fiú, éppen ütni akartam, amikor felemelte a fejét. Elképedve álltam előtte, és csak bámultam gyönyörű szemeit, ami a sötétségben feketének hatottak. Elejtettem a kék ernyőt, a könnyeim utat törtek maguknak, közelebb léptem és csak szorítottam ahogy tudtam. Közelsége megnyugtató volt, biztonságban éreztem magam, de zokogásom ez sem tartotta vissza. Hátán az anyagot szorítottam kezeimben, lágy simogatása szokatlan volt, teljesen más volt mint a múltkori veszekedésünk alatt. Nem volt se ijesztő, sem feszült.

- Körül néztem a házban, nincs itt senki, nyugodj meg. – hátrébb húzódott tőlem, majd leültettet az ágyra. Letöröltem könnyeim, leült mellém majd megfogta a kezem.

- De én tényleg azt hittem, a konyhában… - ránéztem, tekintete aggódást sugallt. – Hagyjuk, lehet,hogy csak képzelődtem. – húztam félre a számat. – Miért vagy itt? – Liam kezei lágyan érintették meg arcom, elmosolyodott, majd felugrott az ágyról.

- Erről nem tudhat senki, érted?-Állt fel, az előbb még kedves fiú, ám most hirtelen újra mogorva és távolság tartó lett. Értetlenül bámultam az szobában járkáló fiúra, és nem értettem semmit. Ha még mindig utál, akkor miért aggódott értem, és egyáltalán minek jött ide?

- Ez honnan van? – fogta meg az asztalomon lévő nyakláncot, amin egy madár, és egy alakú medál volt, rajta egy I love you felirattal. Odasétáltam, kikaptam a kezéből, utána kapott, de én a hátam mögé dugtam.

- Miért érdekel az téged? – húztam fel a szemöldököm, közben pedig összevissza ugráltam kitérve Liam kezei elől.

- Add ide! – emelte fel a hangját, mire kissé meghökkentem, és megálltam velem szemben. - Az nem a tiéd!- szinte már ordibált velem, ugyan úgy mint akkor. Hangjára megugrottam, majd közeledni kezdett. Kezeimben elrejtettem a nyakláncot, és a hátam mögé rakva próbáltam hátrálni. Egyre közeledett, ám a falnak ütköztem, így sarokba szorított. Tekintetében tisztán látszódott a nyugtalanság, orrunk összeért, fogait összeszorította, egyik kezét fejem mellé helyezte, a másikkal pedig a hátamnál az ékszert kereste.

- Csak nem feltételezed, hogy elloptam? – nevettem el magam, mire ő csak egyre idegesebb lett, valójában élveztem.

- Add ide. – szűrte ki fogai közül. Nem bírtam tovább közelségét, teljes erőmből ellöktem magamtól, majd flegmán elnevettem magam.

- Találtam. A folyónál, egy padon. – neki dobtam a nyakláncot, s ledobtam magam az ágyra. – Idióta. – morogtam rá, mire ő is ledőlt mellém. – Nem szándékozol távozni? – emeltem fel a szemöldököm kérdően, mire ő csak vigyorgott. Felültem, majd felé fordultam.

- Szép vagy, amikor mérges vagy rám. – kacsintott egyet, majd kisétált az ajtón. Értetlenül néztem magam elé, lomhán elterültem az ágyon, és csak most vettem észre, hogy már rég van áram.