Jó olvasást xx ♥
Váratlan vendég
* Niall szemszöge *
Kellemesen pengettem
a húrokat, s közben csendesen szóltak ajkaim. Gitárom az ölemben pihent, melyet
időnként lágyan súrolt, az ablakon beáradó tavaszi fuvallat. Ujjaim rutinosan
játszották a már jól ismert dallamot. Néha jó így kikapcsolni, távol lenni
mindentől és mindenkitől. Ilyenkor elgondolkodom az élet nagy dolgain, s azon,
hogy milyen volt az életem ezelőtt. Mikor még egy átlagos tini srác
mindennapjait élhettem, mikor nem voltak se paparazzik, se rajongók, és
nyugodtan sétálgathattam az utcán a legjobb barátaimmal, nem jött oda senki
autogramért, vagy egy fényképért. Én mégis ezt az életet választottam, ahol
mindez jelen van. Ahol a legjobb barátaim azok a kivételesen őrült emberek,
akikkel együtt alkotjuk a One Direction-t. És ezt egyáltalán nem bánom sőt,
hiszen teljesült mind az ötünk álma. Semmi pénzért nem adnám oda azt a
hihetetlen érzést, amikor a szívem dübörög, mert percek múlva a világ egyik
legnagyobb arénájában koncertezünk, befutunk a színpadra, letekintek azokra az
elképesztő emberekre, akik nap mint nap a mi zenénket hallgatják, és el önt az
a rendkívüli érzés amit irántuk érzek. Mindent nekik köszönhetünk, és ezért nem
lehetünk elég hálásak. Szerelmes vagyok minden egyes Directionerbe. Gondolatmenetemből egy
éles dudaszó zökkentett ki, kicsit megugrottam, majd visszatértem a dalhoz. Egy
nehezebb akkordnál lepillantottam kezeimre, s észrevettem a farmeromból
kidudorodó kütyüt. Rögtön Audrina bájos arcát láttam magam előtt, ugyanis két
nap telt el azóta, hogy Adelelal zaklatottam távoztak, ám egyszer sem
láthattam, a koncertek miatt. Abba
hagytam a zenét, kivettem a telefonom, és már hívtam is. Elsőre nem vette fel,
így megpróbálkoztam még egyszer. Türelmetlenül fújtam ki a levegőt, miközben
ablakomon bámultam az úton elhaladó kocsikat. Hármat búg, ötöt búg, hetet búg,
semmi. Csalódottan dobtam mobilom az ágyra, felálltam majd kisétáltam
szobámból. Unott lépteim a Liam szobájából kiszűrődő hangok zavarták meg. Benyitottam,
körül néztem, épp írogatott valamit, arckifejezése egyszerre volt fájó és aggodalmas. Lehuppantam a
fotelbe és hallgattam, ám hamar abbahagyta munkáját.
- Zavarok? –
kérdeztem az íróasztalát kémlelve.
- Nem, de ezek még
nincsenek kész. – vett ki kezemből egy halom papírt. Csak a legfelső lapról
láttam pár sort, és ebből ítélve egy szerelmes dal volt, valószínűleg
Danielle-nek, vagy a bandának szánja újabb remekművét. Arcán apró pír jelent
meg, ami az utóbbi időkhöz képest elég szokatlannak tűnt. Zavartan pakolgatta
ide-oda a tele írott halmazokat.
- Haver, mi van
veled? – néztem rá összeráncolt homlokkal. Nem válaszolt, idegesen ült le az
ágyra, homlokát kezeibe temette, vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújva
szája szólásnak eredt.
- Bántottam valakit.
Egy lányt. – nem hittem el, amit mondd, ám mikor felemelte fejét és szemeiben
megcsillantak a kétségbeesett könnyek, arcom elkomorult.
- Egy lányt? –
kerekedtek ki szemeim, reménykedtem benne, hogy csak tréfál. Lassú léptekkel
közeledtem felé, majd mellé ültem.
- Igen. Ezelőtt még
soha sem tettem ilyet, én nem tudom mi történt akkor velem. Csak Ő képes ezt
kihozni belőlem. – Rossz volt így látni, egy olyan embert, akit a legjobb
barátodnak tekintesz. Akiről azt hiszed bármi történik ő állja a sarat, és nem
enged utat az érzelmeknek. Pár hónapja persze, ezt még másként gondoltam, de
mióta Danielle felbukkant, minden megváltozott. Minden, ami hozzánk kötötte,
minden, ami benne jóságos volt, minden ami Liam volt. Ezzel a banda tisztában
van, de avval is, hogy Liam nem bírná ki azt az életet, amiben az a lány nincs
jelen. Fájdalmas ezt kimondani, de kár
lenne hazudni saját magunknak. Próbáltam Liamot megnyugtatni, de nem használt
egy szó sem.
- Ő az? – vállára
tettem kezem, majd nagy szemeivel rám nézett. Tudtam, hogy kiről van szó,
hiszen nem hiába sírta ki szemeit aznap éjjel az illető. Liam aprót bólintott,
majd beszélni kezdett.
-Én nem akartam
bántani, esküszöm. Csupán a jelenléte miatt dühös leszek, nem értem miért.
Hiszen az elején még annyira aranyosnak, és olyan ártatlannak tűnt. – fájdalmas
arckifejezése, engem is nyugtalanná
tett, hisz sohasem láttam még így kiborulva. Ő mindig is egy nyugodt fiú volt,
aki még szavaival sem bántott soha, senkit. Felém fordult teljes testével, majd
folytatta. – Aztán elkezdte azt mondani, hogy Danielle miatt változtam meg egy
szemétládává. Ami csak jobban ingerelt, és már nem tudtam türtőztetni haragom,
és kezet emeltem rá. Majdnem megütöttem, és hidd el ez nem rajtam múlt. A
félelemtől összecsuklott. Érted? Képes lettem volna megütni. Igen, megváltoztam, de nem Danielle miatt. Ő nem tehet semmiről, én
döntöttem így. Ez a csodálatos lány pedig segített nekem mindenben, mindig ott
volt, ha szükségem volt rá. Elegem volt
már abból, hogy mindig én voltam az unalmas jó kisfiú, változtatni akartam ezen.
Csak nem jó irányban haladtam, ezek szerint. Sajnálom Niall, mindent,
amit ellened és Audrina ellen tettem. – hangja kétségbeesettről sajnálkozóvá
vált. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy egy olyan jószívű ember, mint Liam,
hogy bánthat egy olyan törékeny lányt, mint Adele. Sóhajtottam, majd egy aprót
mosolyogtam.
- Fátylat rá. – megveregettünk
egymás hátát, majd felálltam és lomha léptekkel visszaültem a fotelbe.
- De Liam, ha saját
magad is undorodsz az után, amivé lettél, akkor miért nem változtatsz rajta? –
húztam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Azon vagyok, csak
nehéz. Megszoktam, hogy mindenkivel arrogáns és flegma vagyok. De nem
gondoltam, hogy valaha is ilyen mélyre fogok süllyedni. Nagyon sajnálom, amit
vele tettem. Az a tudat, hogy egy lány retteg tőlem, felettébb elkeserítő. Nem
csodálkozom rajta, ha soha nem fog megbocsájtani. – húzta félre a száját
aggodalmasan.
- Én pedig biztos
vagyok benne, ha bocsánatot kérsz tőle, és azt őszintén teszed, meg fog. Tudod
mit? Ma egyébként is megyek Audrinához, tarts velem. – vetettem fel az ötletet
lelkesedve. Összeráncolta össze homlokát, majd elterült az ágyon.
*Adele szemszöge*
Unottan fújtam ki a
levegőt, órámra néztem, majd sietősen pakolgattam a fontos iratokat Joe asztalán.
Papír, papír hátán, egy toll itt, egy toll ott. Félrehúzott szájjal dobtam a
szemetesbe egy félig megrágott szendvicset, ami az egyik kék mappán hevert. Akaratlanul
is láttam mit tartalmazott a dosszié. Önéletrajzok, jelentkezési lapok százai voltak benne. Nem
tudtam róla, hogy a cég új munkaerőt keresne, de gondoltam egy ilyen fontos
helyen ez alapvető. A negyedik üres kávés pohár kidobása után, helyet foglaltam
a székben. Joe kétségkívül jó vezető, mindig összetartja a csapatot, és kedves
az alkalmazottakkal, de egy kis rendet is tanulhatna. Remélem ez nem mindig a
mi dolgunk lesz Audrinával, hiszen mi elméletileg Joe asszisztensei vagyunk,
nem pedig egy takarító brigád. Sietve aláírtam pár mellékes dokumentációt, majd
kezembe vettem az elkövetkezendő fotózás listáját. Jó pár híresség neve
virított a lapon, de megakadt a szemem egy kedvelt személyen. Megnéztem az
időpontot, hümmögtem párat, majd meghallottam Audrina halk káromkodását az
asztala mögül. Becsuktam a dossziét, oda sétáltam hozzá, és segítettem neki kitölteni
pár nehéz iratot. Már a felénél jártunk, mikor az ajtóban megjelent Joe,
köszönt majd besétált az irodájába. Hangoztatott egy köszönöm félét, a szobában
lévő rend miatt, majd kidugta a fejét, és hazaküldött minket, tudván, hogy
mindennel készen vagyunk, azt a pár lapot pedig lesz időnk kitölteni holnap. Audrina
izgatottan kereste cuccait, majd villámsebességgel kitépte az épület ajtaját,
nem értettem sietségének okát. Nagy nehezen sikerült utol érnem, beszálltunk a
kocsiba, s már pár perc múlva otthon is voltunk. Ledobtam a táskámat, majd
bementem a konyhába egy pohár üdítőért. Megláttam lakótársam száguldó alakját,
letettem a pultra a poharat, majd kíváncsian követtem tekintettemmel az ide-oda
kapkodó kezeket. Keresztbe tettem kezeim, de komolyságom hamar elmúlt, amikor
halk kacagásba kezdtem, látván ijedt tekintetét. Érdekesen néztem
Audrinára, amikor elkezdett nyávogni valamit.
- Jaj, ne nézz már
így rám! – ült le a nevetéstől. Azonban én még mindig csak faggatóan emeltem rá
tekintetem.
- Miért kellett
ennyire sietni? És mit keresel? – vettem elő rezgő telefonom.
- Mert itthon
hagytam a telefonom, és Niall már biztos keresett. De nem találom sehol. –
húzta félre száját, és egy reménytelen sóhajjal nekidőlt a pultnak.
- Most írt Niall,
hogy nem ér el téged, de nemsokára itt lesz. – néztem fel az előbb
még kétségbeesett lányra, aki most mosolyog, mint a tejbe tök. Ezen nekem is
nevetnem kellett, majd felballagtunk a lépcsőn. Az ajtómhoz érve, visszanéztem
Audrinára, azonban alakja eltűnt szobája előtt, így hát leültem a laptopom elé.
Felnéztem twitterre, ahol már pár hete nem jártam, és elég sok érdekes dolgot
találtam, úgy látszik sok mindenről lemaradtam. Görgettem, és görgettem és
görgettem, egészen addig amíg egy kocsit hallottam leparkolni a házunk előtt,
lenéztem a monitoron lévő kis órára, szemem kikerekedett. Felálltam,
letrappoltam a lépcsőn és egy mély, ám édes hang ütötte meg fülem. Remegve fújtam
ki a levegőt, majd visszafordultam, hiszen semmi kedvem sincs most Liamhoz.
Azonban megtorpantam, amikor újra megszólalt az illető. Liam hangja ettől
kicsit mélyebb, ám ez mégis rekedt, és vonzó volt. Kíváncsian füleltem, kezem
egyre lejjebb csúszott a korláton, majd, közelebb lépkedtem, hogy láthassam is
az illetőt, de csak Niall és Audrina ölelkező alakját láttam.
- Nincs kedved elmenni
valahová? – puszilta meg Audrina a szőkeséget, aki egy lágy mosollyal díjazta
azt. Beledugtam mamuszomba a lábam, odasétáltam hozzájuk, ám mikor oldalra
néztem megláttam egy személyt, aki büszkén vigyorgott, miközben barna fürtjei
lomhán keresztezték egymást.
Megjelentek arcán a gödröcskék, ami már az Ő
védjegyei lettek. Enyhén elmosolyodtam, majd kivettem a hűtőből a narancslevet.
Éppen próbáltam meghúzni, amikor Audrina rám kiáltott.
- Adele! Tudod, hogy
ezt utálom. – egy gúnyos mosoly keretében leraktam a gyümölcslevet és elővettem
egy poharat. Felnéztem Harryre aki édesen mosolygott, miközben engem nézett.
- Kérsz? – nevettem
el magam, megrázta a fejét, majd Niall megköszörülte a torkát.
- De van kedvem. Ti
jöttök? – nézett felénk, miközben a nyakláncomat harapdáltam.
- Azt hiszem most
itthon maradok. – néztem rá Audrinára, akinek a tekintetéből leolvastam egy
hálás vagyok félét. Ránéztem Harryre, aki rögtön értette miről van szó, így ő
is nemet mondott. Már éppen indulni készültek, Harry csigalassúsággal vette fel
pulcsiját, majd körülbelül két percig nézett rám kiskutyaszemekkel, szótlanul. Leengedtem
combom mellé a kezem, majd kifújtam egy jó nagy adag levegőt.
- Jó, oké maradj. –
Harrynek felcsillant a szeme, és már le is dobta magát a kanapéra, nem vacakolt
ezzel az „érezd otthon magad” dologgal. Nevetve köszöntem el tőlük, majd
elindultam a lépcső felé. Az első foknál megtorpantam, visszanéztem Harryre,
lábát az asztalon pihentette, majd mikor megszólaltam felemelte fejét.
- Maradj ott, mindjárt
jövök! – emeltem felé ujjam, megfordultam majd felszaladtam a lépcsőn.
Benyitottam a szobámba, odasétáltam az asztalom elé és lecsuktam a laptopom
tetejét. Egy erősebb szél kicsapta a nyitva lévő ablakot. Gyorsan felkaptam a
gépet, ám a ruhámat nem sikerült megmenteni a cukros italtól. Idegesen
nyitottam ki a szekrényem, egy tiszta ruha után kutatva. Ki vettem egy otthoni
melegítőt, lehúztam a nadrágom, majd a felsőm is. Duzzogva próbáltam magamra
húzni az alsót, amikor egy halk kuncogást hallottam. Kikerekedett szemekkel
néztem, a mögöttem álló Harryre. Nagyokat nyeltem és összevissza kapkodtam,
kiegyenesedtem majd próbáltam takarni bizonyos testrészeket.
- Mit csinálsz?
Mondtam, hogy maradj lent!- húztam fel szemöldököm, ám mikor megláttam, hogy
Harry elégedett mosollyal végig mér, elindultam felé. Kezem mellkasának
ütközött és minden erőmmel próbáltam kitolni az ajtón, de nem sikerült, Ő
sajnos erősebb volt. Megálltam, kezem mellkasán maradt, alig volt köztünk pár
centi, zavaromban idegesen fujtattam. Harry nagy levegőket vett, ajkai
szétnyíltak. Szemem akaratlanul is odatévedt, s homlokom rögtön kisimult mikor
tekintetünk mélyen egybefonódott. Szemei magabiztosságot sugalltak, és
csillogtak a vágytól. Hirtelen bevillantak a Liammal töltött borzalmas percek, amik fájdalmasan hasítottak szívembe. Szemem lehunytam, fejem elfordítottam. AZ elfojtott könnyek, belülről könyörtelenül marták lelkem. Kiszabadultam Harry fogásából, aki értetlenül, és csalódottan nézett rám. Kezeim összekulcsoltam magam előtt, és hátat fordítva próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a kínos helyzet miatt nem tudtam szóhoz jutni. Visszafordultam, de Harry nem állt ott. Meglepetten néztem hűlt helyét, nem értettem ezt a féle viselkedést. Számat idegesen harapdáltam, majd utána eredtem. Sietősen csörtettem le a lépcsőn, a nappaliba érve Harryt a kanapén ülve találtam. Lassú léptekkel közeledtem felé, majd helyet foglaltam mellette. Ujjaimat türelmetlenül tördeltem, várva hogy megszólal. De nem tette. Vettem egy nagy levegőt, felé fordultam, s Ő gyönyörű szemeivel bámult, hajamat fülem mögé tűrtem, és vártam reakcióját.
- Csak tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Hisz tulajdonképpen nem is történt. - csapta össze kezeit, mire én egyetértően bólogattam. Alsó ajkát megnyalta, mire én akaratlanul is elmosolyodtam.
- Most viszont, ki
kell takarítom a szobámat, hála a szélnek. Ha van kedved segíteni, nem utasítom
vissza. – vigyorogtam, majd elé álltam és felhúztam a kanapéról.
- Persze hogy van,
imádok takarítani. – nevette el magát, majd felhúztam a szobámba.
Szorgosan
rendezgettem az asztalom, míg Harryre bíztam pár a padlón kószáló
ruhadarabot. Mikor épp helyére raktam
pár munkához kapcsolódó mappát, Harry megköszörülte a torkát, majd halkan
kuncogott. Felé néztem és a fiókomban kutatva, egy fehérneműt tartott a
kezében.
- Csinos darab –
vigyorgott, mire én kikaptam a kezéből és visszatoltam a fiókom.
- Jól van, ennyi
elég volt a fehérneműim felfedezéséből. – nevetve löktem rá az ágyamra
Harryt. Míg én elpakoltam helyette, Ő a
falamon lévő festményeket nézegette.
- Tetszenek? - mosolyogva feküdtem le mellé.
- Érdekesek. Az
biztos, hogy van mondanivalójuk, látszik rajta, hogy ez valahonnan mélyről
jött. Nehéz időkön mehetett keresztül, aki készítette. – Harry elemzését
meglepődve hallgattam.
- Micsoda szakértő
vagy, csak nem felhagysz az énekléssel és kipróbálod magad a művészetben? –
gúnyolódtam vele.
- Ezt kikérem
magamnak! Az éneklés is művészet, csak másabb. – magyarázkodott, én pedig csak
nevettem. Harry felállt, megigazította haját, majd rám nézett. – Mennem kell. –
nyúlt a zsebébe, majd telefonja kijelzőjét pásztázta. Kikísértem Harryt,
leültem a lépcsőre és vártam, hogy eltűnjön az utca végén. Hirtelen
felindulásból utána mentem, szaladtam, ahogy csak bírtam nehogy eltűnjön.
Amikor már elég közel voltam hozzá, utána kiáltottam.
- Harry! Vá-várj
meg! – zihálva álltam meg, kezem térdemre helyezve. Harry kíváncsian indult el
felém.
- Na mivan? Máris
hiányzom? – vigyorgott, miközben próbáltam helyes ritmusába tenni légzésem.
